2012. május 26., szombat

A zöld béka

 Réges-régen, még annál is régebben történt. 
Valahol vidéken állt egy házikó, mely egy zöld levelibékáé volt. A lapulevéllel borított kicsike kunyhóban a békaanya meg a fia éldegéltek kettesben. Ez a békafiú azonban soha nem hallgatott anyja szavára, bármire kérte is, mindig az ellenkezőjét csinálta. Amikor az anyja a szövőszéken vásznat szőtt, és arra kérte, menjen egy kicsit játszani, egész nap a házban rendetlenkedett, lármázott, amikor pedig az anyja a mezőre ment, és meghagyta, hogy játszadozzon odahaza, a házban, a falu másik végére szaladt, és a környékbeli gyermekekkel verekedett. Így történt ez az evésben is. Amikor azt mondta a fiúnak, hogy lassan egyen, csak azért is kapkodva evett, de alighogy lenyelte az ennivalót, máris öklendezett. Akárhogy is, ez a békafiú igazán haszontalan teremtés volt. Ha anyja arra kérte, menjen a hegyre, és hozzon fát, a folyóhoz ment, és egész napon ott úszkált, és amikor a folyóhoz küldte, halat fogni, a hegyre kapaszkodott fel, és ott helytelenkedett. Egyáltalában nem hallgatott békaanya egyetlen szavára sem, és csak összevissza barangolt. Búslakodott is a békaanya haszontalan fia miatt, olyannyira, hogy végül belebetegedett. A beteg békaanya állapota egyre súlyosbodott, már-már a halálán volt. Egy nap magához szólította a békafiút, és így szólt: 
 - Egyetlen gyerekem, édes fiam! megkérlek valamire. Amikor meghalok, ne temess a hegyre, hanem a folyó partján hantolj sírt nekem. A békaanya elmondta utolsó kérését, és ezzel örökre lehunyta a szemét. A békaanya valójában azt szerette volna, hogy a hegyen temessék el. De mivel jól tudta: ha azt kéri, hogy a hegyen temessék el, mindig ellenkező fia pontosan a folyó partjára temeti, ezért kérte arra, hogy semmi szín alatt ne temesse a hegyre, hanem a folyó partján hantolja el. A békafiú most érezte igazán, mit jelent anyja elvesztése; az egész ház sivárnak, üresnek, elhagyatottnak látszott, s a napi étkezés is gondot jelentett számára. Megrázó zokogásban tört ki belőle a szomorúság. Egy darabig elfojtott hangon sírt, majd öklével szétkenve könnyeit, mély gondolatokba merült. "Míg anyám élt, nem hallgattam rá, csak keserűséget okoztam neki! Bár anya utolsó kérése furcsa ugyan, szavai szerint kell cselekednem!"A békafiú, miután mindezt meghányta-vetette magában, óvatosan fogta anyja holttestét, és a folyó partjára, a homoktakaró alá temette. Ezért megy fel a békafiú, ha esik az eső, a fa ágára. Onnan lesi anyja sírját, és közben folytonosan sír. 
 - Anyám sírját elmossa-e a víz, ke-ke, ke-kekek?...- Anyám sírját elmossa-e a víz, ke-ke-kek?....Azt mondják, hogy a zöld levelibéka, mikor beköszönt az esőzés, és megduzzad a folyó vize, azért sírja olyan izgatottan: "ke-ke, ke-ke-kek", hogy megtudja, vajon nem mossa-e el a víz a folyó partjára temetett anyja sírját.
/Nagy Ildikó/

2012. május 25., péntek

A Nap és a Hold

  Élt egyszer egy öregasszony. Két gyermeke volt: egy fia meg egy leánya. Úgy adódott, hogy a szomszédos faluba kellett átmennie, egy gazdag ember házába, hogy ott dolgozzon. Amikor hazafelé indult a munkából, útravalóul egy nagy fatálat kapott, tele hajdinakásával. A feje tetejére rakta, és sietett hazafelé, hadd szerezzen örömet rá váró gyermekeinek. Ám útközben, ahogy elhaladt egy kis domb mellett, egy tigrissel találkozott.
Hatalmas testével a tigris elállta az útját, és vöröslő száját kitátva, ezt kérdezte:
- Anyóka! Anyóka! Mit viszel a fejeden?
Erre az asszony, mintha nem is vadállathoz szólna, így felelt:
- Talán bizony a fejemen levő fatálat gondolod, tigris? Hajdinakásával van tele. A gazdag ember házában kaptam, ahol mostanáig szakadatlanul dolgoztam.
Erre így szólt a tigris:
- Öregasszony! Adj nekem a kásából! Ha nem, felfallak!
Megvendégelte hát a tigrist a hajdinakásából, mire az továbbengedte az úton, a dombon keresztül.
amikor a következő dombhoz ért az asszony, a tigris ismét eléje került, és újra megkérdezte:
- Anyóka! Anyóka! Mit viszel te abban a tálban a fejed tetején?
Az asszony, abban a hiszemben, hogy ez egy másik tigris, ugyanúgy felelt, mint az elébb.
- Hajdinakását viszek, amit egy gazdag ember házában kaptam, ahol egész álló nap dolgoztam.
Ez a tigris is kért a kásából, és az öregasszony adott neki is egy keveset, mire a tigris eltűnt az erdőben.
A tigris ezután megjelent még néhányszor, és valahányszor felbukkant, mindig enni kért. Az öregasszony minden egyes alkalommal adott is neki egy falásnyit a kásából, amíg volt belőle. Ezután már csak az üres tálat vitte a fején, és kezét lóbálva ballagott tovább. Ám a tigris egy fordulónál ismét feltűnt az ösvényen, követelte az ételt. Az asszony így magyarázkodott:
- Társaid az egész kását megették már, a tálam teljesen kiürült.
Bizonyításképpen fogta és el is dobta az üres tálat. A tigris nem elégedett meg ezzel a magyarázattal, hanem így szólt:
- Micsoda az, amit a tested két oldalán lóbálsz?
- Az egyik a bal karom, a másik meg a jobb - válaszolta az asszony.
- Add ide nekem valamelyiket, mert különben felfallak! - ordította tigris.
Mit volt mit tenni, az öregasszony a tigrisnek dobta egyik kezét; az elkapta, és továbbállt vele. Kisvártatva azonban megint az asszony előtt termett, és megismételte előbbi fenyegetését. Az asszony átnyújtotta neki a másik kezét is.
A szegény asszony így nemcsak a hajdinakásáját meg a tálat veszítette el, hanem mind a két kezét is. De csak ment tovább a hegyi ösvényen, rótta tovább az utat, hiszen a lába még vitte. Ám a mohó tigris ismét útját állta, és azt kérdezte:
- Anyóka, anyóka! Mi az, ami a tested alatt mozog, és visz előre?
Az asszony megmagyarázta:
- A két lábam.
Ekkor a tigris igen haragosan förmedt rá:
- Ha ez a két lábad, akkor add nekem az egyiket, vagy tüstént felfallak!
Az öregasszony igen megdühödött, és így panaszkodott:
- Ó, te kapzsi állat! Társaid megették a hajdinakásámat, azután mindkét karomat felfalták. Te meg most a lábamat szeretnéd? Ha odaadom, hogyan jutok akkor haza?
De a tigris nem hallgatott rá, nem engedett követeléséből, és így erősködött:
- Ha a bal lábadat nekem adod, még haza tudsz ugrálni a jobb lábadon! Nem igaz?
Így az asszonynak meg kellett válnia a bal lábától. Odaadta hát a tigrisnek, majd elindult hazafelé a jobb lábán ugrálva. A tigris azonban újra szembejött vele, és útját állta:
- Anyóka, anyóka! Miért szökdécselsz azon az egy szem lábadon?
Az asszony mérgesen kiáltott fel:
- Te ördögfajzat! Megetted a hajdinakásámat, mindkét karomat és egyik lábamat! Hogyan jutok haza, ha a jobb lábamat is elveszítem?
Így felelt a tigris:
- Tudsz te gurulni, ha akarsz! Nem igaz?
Erre az asszony levágta a jobb lábát is, és a tigrisnek adta. Majd elindult, és lassan gurult tovább az úton. Ekkor a tigris utána rohant, és egyetlen falásra kapta be azt, ami még az asszonyból megmaradt.
Ezalatt az öregasszony házában a két gyermek késő estig egy várta anyját. Azután bementek, elreteszelték az ajtót, és éhesen feküdtek le a puszta földre. Arra nem is gondoltak, hogy egy tigris útban hazafelé felfalta anyjukat.
A ravasz tigris ezután felvette az öregasszony ruháit, fehér keszkenőt kötött a fejére; majd két lábra állva, elsétált az öregasszony házához. Kopogtatott az ajtón, és így kiáltott be a két gyermeknek:
- Drágaságaim! Már nagyon éhesek lehettek! Nyissátok csak ki hamar az ajtót! Hoztam nektek finom hajdinakását!
A gyermekek azonban emlékeztek anyjuk tanácsára, melyet lelkükre kötött aznap reggel, mielőtt elment: "A környéken tigrisek járnak. Legyetek nagyon óvatosak!"
Észrevették, hogy a kívülről jövő hang eléggé szokatlan, és éppen ezért nem nyitottak ajtót, csak kikiabáltak:
- Anyu! Igen furcsa a te hangod! Mi történt veled?
Erre a tigris hangját elváltoztatva így szólt:
- Ne féljetek! Az anyátok vagyok! A mai napot azzal töltöttem, hogy árpamagot teregettem ki száradni a gyékényre. A verebek közben ott repkedtek, és fel akarták a szemeket csípni. Ezért egész nap hangosan kellett kiabálnom reájuk, hogy elűzzem őket. Ezért vagyok rekedt.
A gyerekeket ezek a szavak nem győzték meg, tovább kérdezősködtek:
- Ha ez így van, anya, akkor nyújtsd be hozzánk a kezed az ajtó nyílásán, hadd lássuk közelebbről!
A tigris erre egyik mellső mancsát az ajtó nyílásába dugta. A gyerekek megtapogatták, majd így szóltak:
- Anya! Miért olyan durva és szőrös a kezed?
A tigris így magyarázkodott:
- Ruhát mostam, és rizspéppel keményítettem, ettől olyan durva a kezem.
Ám a gyerekek kikukucskáltak az ajtónyíláson, és igen meglepődtek, amikor odakünn a sötétben egy tigrist láttak. Erre csendesen kiosontak a hátsó ajtón, felmásztak egy magas fára; elrejtőzködtek az ágak között.
A tigris egy darabig várt, de mivel nem kapott több választ, berontott a házba. De hiába kereste ott a gyermekeket. Dühödten rohant ki, és förtelmesen üvöltve a ház körül szaglászott, míg csak a fa alatti régi kút felé nem tévedt. Belenézett, és megpillantotta benne a két gyermek tükörképét. Ekkor mosolyt erőltetett arcára és megpróbálta kihalászni a vízből a tükörképeket. Így beszélt közben hozzájuk szelíd, kedves hangon:
- Ó, szegény gyermekeim! Hét itt vagytok lenn a kútban? De kár, hogy nincs most nálam egy bambuszkosár, vagy még inkább egy fűből fonott kosár! Hogyan is mentselek meg benneteket?
A gyerekek felülről figyelték a tigris színészkedését, s nem tehettek róla, de kirobbant belőlük a nevetés. Több se kellett a tigrisnek, ezt hallván, felnézett, s meglátva a magasban a gyermekeket, hízelgő hangon kérdezte:
- Hogy a manóba tudtatok oda jutni? Nagyon veszélyes út lehetett! Még beleeshettek a kútba. Le kell, hogy hozzalak benneteket! Mondjátok már el, hogyan kerültetek oda a magasba?
A gyermekek így feleltek:
- Menj át a szomszédba, és szerezz egy kis szézámolajat. Kend be vele gondosan a fa törzsét, és úgy próbáld meg a mászást!
Erre az ostoba tigris átment a szomszéd házba. Kért egy kis szézámolajat, és jó vastagon bemaszatolta vele a fa törzsét, majd mászni kezdett. Az olaj persze igen síkossá tette a fa kérgét. Erre újból faggatni kezdte a gyermekeket:
- Drága gyermekek! Ti, úgy látom, nagyon okosak és ügyesek vagytok, igaz-e? De hogyan is tudtatok olyan könnyedén oda a fa csúcsára felmászni? Ugyan mondjátok már el nekem a módját!
Ezúttal a gyermekek így feleltek:
- Menj, és kérj kölcsön egy fejszét a szomszédban. Azzal majd a fa törzsére fokokat vághatsz.
Erre a tigris tüstént átment a szomszédba, kölcsönkért egy fejszét, lépcsőfokokat vágott a fa törzsén, és azokon mászott felfelé.
Nagyon megijedtek ekkor a gyermekek, úgy gondolták, hogy most semmiképpen sem menekülnek a tigris elől. Nagy rémületükben az Ég Urához könyörögtek:
- Ó, Egek Ura, ments meg bennünket! Ha jónak tartod, hogy életben maradjunk, akkor küldd el nekünk az Égi Vasláncot. De ha úgy határoztál, hogy meg kell halnunk, akkor a Rothadt Szalma Kötelet küldd le!
Alig fejezték be imájukat, hát látják ám, hogy egy erős vaslánc ereszkedik le lassan az égből. Ezen azután könnyedén, minden baj nélkül fölmásztak.
Mire a lépcsőt vágó tigris felért a fa tetejére, a gyermekeknek már csak hűlt helyét találta. Nyomban követni akarta őket, és ő is az Egek Urához fohászkodott segítségért. Sok gonosztette miatt azonban úgy érezte, hogy nem nagy a becsülete az égieknél. Úgy okoskodott, hogy ha kér is tőlük valamit, büntetésül biztosan az ellenkezőjét fogják teljesíteni. Túl akart hát járni még az égiek eszén is, és ellenkezőjét kérte annak, amit szeretett volna. Így könyörgött:
- Ó, Egek Ura, te jóságos Magasságbeli, ha meg akarsz menteni engem, akkor küldd le nekem, kérlek szépen, a Rothadt Szalma Kötelet! De ha úgy rendelkezel, hogy el kell pusztulnom, akkor meg küldd le nekem, kérlek, az Égi Vasláncot!
Azt remélte, hogy könyörgésére éppen az Égi Vasláncot fogják neki leereszteni. Arra számított, hogy az istenek büntetésképpen kérésének éppen az ellenkezőjét teljesítik. De elvétette a számítást, mert az istenek őszinték, és mindig készek a segítségre, és azt teszik, amit tőlük kérnek. Így hát, mivel a tigris a Rothadt Szalma Kötelet kérte, hát azt is küldték le neki. A tigris megragadtaa kötél végét, és szaporán fölfelé mászott rajta. Ekkor már annyira besötétedett, hogy nem vette észre a cserét. Alig mászott vagy tíz métert, a kötél elszakadt, és a tigris a földre zuhant. Egy learatott gabonaföldre esett, ahol testét az éles tarló összevissza lyuggatta, olyan lett, mint valami szita. Ebbe azután szörnyethalt. Azt mondják, hogy ettől az időtől kezdve lehet a mezőn levágott gabonaszárak végén vérpiros pöttyöket látni.
A két gyermek békében és nyugalomban töltötte napjait az Égi Birodalomban, míg csak egy szép napon az Égi Király magához nem szólította őket.
- Nem engedhetjük meg egy földi halandónak sem, hogy csak itt üldögéljen, henyéljen, az időt tékozolva. Úgy határoztunk, hogy ezentúl nektek is lesz kötelességetek! Te fiú, te leszel a nap, te fogsz világítani, hogy lássanak az emberek a földi honban! Te leány, te pedig a hold leszel, hogy éjszaka is legyen világosságuk!
A leány erre így felelt:
- Ó, Királyom! Én a sötétben félek, nem kedvelem az éjszakát. Ha csak lehet, inkább szeretnék én a nap lenni!
A király beleegyezett, és a leány lett a Nap, bátyja meg a Hold.
Azt beszélik, hogy amint a leány Nappá változott, sokan bámulták őt fenn az égen. Ám ő igen szerény volt, és nagyon zavarta, hogy ilyen sokan nézik. Egyre fényesebben és fényesebben ragyogott, hogy senki se nézhessen hosszú ideig szembe vele. Ezért süt a Nap olyan fényesen, hogy az asszonyi szerénységet mindenütt örökké megbecsüljék. 

/Büky Béla/

A tigris és a datolya

  A tigris egy éjszaka bemerészkedett a faluba. Arra lett figyelmes az egyik ablak alatt, hogy egy kisgyerek sír keservesen. Az anya pedig bosszankodva fenyegette kisfiát:
  - Azonnal hagyd abba a sírást, mert ha nem, elvisz a tigris!
  A gyerek csak tovább sírt, bömbölt, mintha nem is hallotta volna a fenyegetést. „Ez a gyerek csöppet sem fél tőlem, bizonyára nagyon bátor!”- gondolta magában a tigris.
  Az anya látta, hogy így nem megy semmire, hát nyájas hangon folytatta:
  - Nesze datolya, csak ne sírj már!
  Erre a kicsi abbahagyta a sírást.
A tigris így gondolkozott: „Micsoda ijesztő, szörnyűséges teremtmény lehet ez a datolya, amit csak úgy odavetnek a gyereknek, és az tüstént elhallgat.”  Inába szállt a bátorsága, félt a datolyától, s letett arról a szándékáról, hogy elrabolja a gyereket. Kiment az istállóba, gondolta, ha nincs gyerek, jó lesz helyette egy ökör is. Az istállóban azonban egy tolvaj bújt meg, aki a sötétben ökörnek vélte a tigrist, és a hátára pattant. A tigris rémülten vágtatni kezdett, amilyen gyorsan csak tudott. „Bizonyára a szörnyűséges datolya támadt rám!” - gondolta. A tolvaj pedig tovább lovagolt a tigris hátán, ostorral biztatta gyorsabb vágtára, hogy elmenekülhessen, mielőtt kivilágosodnék, s rajtacsípnék az ökörrabláson. Mikor megvirradt, a tolvaj ijedten látta, hogy nem ökör, hanem tigrisháton lovagol. Rémülten leugrott róla. A tigris pedig félelmében tovább rohant, menekült a hegyek közé, s talán még most is fut, ha meg nem állt.
/Átdolgozta Bartócz Ilona/

A mesék szellemei

Valamikor réges-régen élt egy fiú, aki mindennél jobban szeretett mesét hallgatni. Akár a rizsevésről is lemondott egy-egy új mese kedvéért. Gazdag szüleinek egyetlen gyermeke volt, s minthogy minden kívánságát teljesítették, naponta új meg új mesét mondtak el neki. Hanem az elkényeztetett fiú egyetlen mesét sem mondott volna el másoknak, bármilyen szépek is, s bárhogy kérték erre pajtásai.
  Mikor szülei meghaltak, hűséges öreg szolgája gondoskodott arról, hogy ezentúl is mindennap hallgasson új mesét.
  Hanem, hogy szavamat ne felejtsem, a fiú szobájában már évek óta lógott egy öreg, poros tarisznya a sarokban, senki sem kérdezte, miért. Pedig ebben a tarisznyában bújt meg a sok meseszellem, ott sínylődtek rabságban, mert a fiú nem engedte ki őket, hiszen nem adta sohasem tovább a hallottakat pajtásainak. Ahogy múltak a napok, a tarisznya egyre jobban megtelt, a meseszellemek már moccanni sem tudtak, s majd elpusztultak a sötétben, zsúfoltságban.
  Mikor a fiú tizenöt éves lett, a nagybátyja elhatározta, hogy megházasítja. Menyasszonyról is gondoskodott, egy másik gazdag család lányát választotta ki jövendőbelijéül.
  A menyegző előestéjén a fiú barátai társaságában elment hazulról, hűséges öreg szolgája meg az ablak előtt üldögélt. Egyszer csak suttogást hallott a szobából:
  - Holnap házasodik, ugye? - kérdezte egy barátságtalan hang.
  - Bizony. Mi meg szinte megfulladunk itt, a sötétben.
  - Éppen ideje lenne, hogy bosszút álljunk rabságunkért.
  - Bizony rászolgált a büntetésre!
  Az öreg szolga a papírablak hasadékán át belesett a szobába. Senkit sem látott odabent, de a suttogás folytatódott, a sarokban lógó tarisznyából hallatszottak a hangok.
  - Lóháton megy a menyasszonya házához. Jókora utat kell megtennie. Közben biztosan megszomjazik. Tiszta vizű kút leszek az út mentén, tökhéj csésze lebeg majd a víz tükrén. Meghal, ha iszik a kút vizéből.
  - A terv nem rossz. De ha mégsem sikerülne, kicsit távolabb majd szamóca leszek egy tisztáson. Meghal, ha eszik a szamócából.
  - S ha nem innék a kútból, nem ennék a szamócából, meghal, mikor leszáll a lováról a menyasszonya háza előtt. Izzó parázsfogó leszek a rizstörmelékkel teli zsákban, amit a lába elé tesznek, s elégetem.
  - Ha mégsem lépne a zsákra, én mérges kígyó leszek, megbújok a nászszoba gyékénye alatt, s megmarom álmában.
  A szoba elcsöndesült. A hűséges szolga mindjárt értette, hogy a mesék rabságban tartott szellemei akarnak bosszút állni ifjú gazdáján. Az esküvői szertartás előtt nem merte megbolygatni a tarisznyát, s gazdájának sem merte elmondani, hogy mit hallott, de eltökélte, hogy valamiképpen megvédi a meseszellemek bosszújától.
  Másnap reggel indultak a menyegzőre. Két felszerszámozott ló várakozott a ház előtt, az egyik a vőlegény, a másik a nagybácsi lova volt. Mindkét ló mellett lovászgyerek állt. Mielőtt elindultak volna, az öreg szolga azt kérte, hadd vezesse ő a vőlegény lovát. A nagybácsi először nem akarta teljesíteni a kívánságot, hanem azt parancsolta, hogy maradjon otthon, s viseljen gondot a házra. Az öreg azonban oly állhatatosan kérlelte, hogy a nagybácsi végül is engedett.
  Útra keltek. Elöl lovagolt a vőlegény, mögötte meg, amint illik, a nagybátyja. A hűséges szolga oly gyorsan vezette ifjú gazdája lovát, hogy többször is rá kellett szólni az illetlen sietség miatt.
  Alig lovagoltak fél mérföldet, a vőlegény máris szomjúságról panaszkodott. Kérte az öreg szolgát, hogy álljanak meg az útmenti kútnál.
  - A kút vize szép tiszta - mondta - , és látom, tökhéj csésze is úszik a tükrén. Kérlek, meríts nekem!
  A szolga azonban még gyorsabb ügetésere ösztökélte a lovat, s csak ennyit mondott:
  - Nem, uram, ne késlekedjünk egy percet se! Így mentette meg gazdáját az első veszélytől. Rövidesen szamócától pirosló tisztáshoz értek.
  - Mennyi szamóca! - kiáltott a vőlegény. - Úgy látom, érett. Menj, és szedj nekem, hadd oltsam szomjamat! A szolga azonban sietett.
  - Nem, uram, nem szedek szamócát, megártana neked. Finomabbat kapsz majd a menyasszonyod házánál. A vőlegény nagybátyja erre már megharagudott. Megszidta az öreg szolgát, amiért nem teljesíti ifjú gazdája parancsait.
  - Az előbb nem hoztál neki vizet, most nem szedsz szamócát! Engedetlen szolga! Majd gondom lesz rá, hogy a menyegző után elnyerd méltó büntetésed.
   A szolga a szidással mit sem törődve sietett előre, s így megmentette gazdáját a második veszélytől. Dél körül értek a menyasszony házához. Hatalmas sátor borult a kert fölé, hogyha vészmadár repülne át felette, árnyéka se essék az esküvői szertartásra, mert ez bajt hozna az ifjú párra. A kertkapu előtt rizshulladékkal teli zsák feküdt, erre lépett a vőlegény, mikor leszállt lováról. De alig érintette a zsákot, öreg szolgája melléje ugrott, belerúgott a lábába, s a vőlegény a földre zuhant. A nagybácsi alig tudta türtőztetni magát, nagyon haragudott a szolgára, de a menyegzői szertartás előtt már nem büntethette meg.
  Valamennyien bementek a sátorral fedett kertbe. A kert közepén asztal állt, rajta két boroskancsó. Az egyik  zöld fonallal egy kakast, a másikhoz meg piros fonallal egy tyúkot kötöttek. Díszesen hímzett kendő borította mind a kettőt. A sátor keleti bejáratánál várakozott a vőlegény, míg menyasszonya, két szolgálólányának kíséretében belépett a sátorba. Vőlegény és menyasszony egymás előtt mélyen meghajoltak, majd kicserélték boroskancsóikat, s ezzel véget ért az esküvői szertartás.
  Az ifjú férjet ezután a ház legszebb szobájába, az ifjú asszonyt meg saját szobájába vezették. Mindkét szobában étellel, itallal gazdagon megrakott asztal állott. A rokonság üdvözölte az ifjú asszonyt és férjét, falatoztak, kortyolgattak, így ünnepeltek. Mindenki vidám és boldog volt, csak az öreg szolga nem. Ő szüntelenül gazdája életéért aggódott.
  Mikor az új pár nyugovóra készülődött, az öreg szolga karddal a kezében berontott hozzájuk. Se szó, se beszéd, felhasította a gyékényt, s egyetlen kardcsapással megölte a kígyót.
  A nagy kiáltozásra felriadt az egész háznép, s valamennyien az ifjú pár szobájába sereglettek. Az öreg szolga ekkor megmagyarázta furcsa viselkedését. Beszélt a fiú mesehallgató kedvéről, a sarokban függő tarisznyáról, a meseszellemek gonosz tervéről, a mérgezett kútról, a halálhozó szamócáról. Behozta a rizstörmelékkel teli zsákot, felszakította, s az egész násznép láthatta a benne megbúvó izzó parázsfogót, mely már barnára pörkölte a rizs nagy részét. A vőlegény nagybátyja most már mindent értett, megdicsérte az öreg szolgát, s megjutalmazta hűségéért.
  A fiú pedig tanult a leckéből, s e naptól kezdve mindig készségesen mesélt akárkinek, aki csak kérte. Az öreg tarisznyát meg kibontotta és elégette, hogy nyoma se maradjon.
/Átdolgozta Bartócz Ilona/