A zöld béka

 Réges-régen, még annál is régebben történt. 
Valahol vidéken állt egy házikó, mely egy zöld levelibékáé volt. A lapulevéllel borított kicsike kunyhóban a békaanya meg a fia éldegéltek kettesben. Ez a békafiú azonban soha nem hallgatott anyja szavára, bármire kérte is, mindig az ellenkezőjét csinálta. Amikor az anyja a szövőszéken vásznat szőtt, és arra kérte, menjen egy kicsit játszani, egész nap a házban rendetlenkedett, lármázott, amikor pedig az anyja a mezőre ment, és meghagyta, hogy játszadozzon odahaza, a házban, a falu másik végére szaladt, és a környékbeli gyermekekkel verekedett. Így történt ez az evésben is. Amikor azt mondta a fiúnak, hogy lassan egyen, csak azért is kapkodva evett, de alighogy lenyelte az ennivalót, máris öklendezett. Akárhogy is, ez a békafiú igazán haszontalan teremtés volt. Ha anyja arra kérte, menjen a hegyre, és hozzon fát, a folyóhoz ment, és egész napon ott úszkált, és amikor a folyóhoz küldte, halat fogni, a hegyre kapaszkodott fel, és ott helytelenkedett. Egyáltalában nem hallgatott békaanya egyetlen szavára sem, és csak összevissza barangolt. Búslakodott is a békaanya haszontalan fia miatt, olyannyira, hogy végül belebetegedett. A beteg békaanya állapota egyre súlyosbodott, már-már a halálán volt. Egy nap magához szólította a békafiút, és így szólt: 
 - Egyetlen gyerekem, édes fiam! megkérlek valamire. Amikor meghalok, ne temess a hegyre, hanem a folyó partján hantolj sírt nekem. A békaanya elmondta utolsó kérését, és ezzel örökre lehunyta a szemét. A békaanya valójában azt szerette volna, hogy a hegyen temessék el. De mivel jól tudta: ha azt kéri, hogy a hegyen temessék el, mindig ellenkező fia pontosan a folyó partjára temeti, ezért kérte arra, hogy semmi szín alatt ne temesse a hegyre, hanem a folyó partján hantolja el. A békafiú most érezte igazán, mit jelent anyja elvesztése; az egész ház sivárnak, üresnek, elhagyatottnak látszott, s a napi étkezés is gondot jelentett számára. Megrázó zokogásban tört ki belőle a szomorúság. Egy darabig elfojtott hangon sírt, majd öklével szétkenve könnyeit, mély gondolatokba merült. "Míg anyám élt, nem hallgattam rá, csak keserűséget okoztam neki! Bár anya utolsó kérése furcsa ugyan, szavai szerint kell cselekednem!"A békafiú, miután mindezt meghányta-vetette magában, óvatosan fogta anyja holttestét, és a folyó partjára, a homoktakaró alá temette. Ezért megy fel a békafiú, ha esik az eső, a fa ágára. Onnan lesi anyja sírját, és közben folytonosan sír. 
 - Anyám sírját elmossa-e a víz, ke-ke, ke-kekek?...- Anyám sírját elmossa-e a víz, ke-ke-kek?....Azt mondják, hogy a zöld levelibéka, mikor beköszönt az esőzés, és megduzzad a folyó vize, azért sírja olyan izgatottan: "ke-ke, ke-ke-kek", hogy megtudja, vajon nem mossa-e el a víz a folyó partjára temetett anyja sírját.
/Nagy Ildikó/